
Jeles: l, j, r, ly
Tudós: t, d, ty,
Köhögős: k, h, g, gy
Pöfögős: p, b, v, f
Nyámmogós: m, n, ny
Sziszegős: s, sz, z, zs, c, cs (eredetileg a t és az s összeolvadása)
Ezek alapján bővíthetjük a fenti sorozatot (amelynek alapgyöke a latinban az arche előtagban őrződött meg, s amely olyan szavainkat alkotja, mint az erő, őr, ér, él, ír, íj, öl). Például folytathatjuk így: öröm, orom, üröm. Na de mi az összefüggés? – kérdezhetnék az örök kérkedők. Az arany – arány – erény – irány esetében ez elég egyértelmű (istenkém, milyen jó lenne, ha ma is ennek az értékrendnek megfelelően élnénk), míg a hangkategórián belüli váltások már némi töprengést és tájékozódást igényelnek tőlünk, máskülönben csak úgy nem nyílnak meg. Az öröm (elégedettség) akkor foghat el bennünket, ha az erények által kijelölt irány elvezet bennünket az aranyhoz. Az orom a hegy (az élet hegyének) legteteje, amit akkor érünk el, ha sikerül felmásznunk, bármekkora nehézségekbe ütközünk. Ha viszont nem, akkor keserűség (üröm) a jutalmunk. Ezen egyszerű példákkal is remekül illusztrálható, hogy a magyar nyelv a szerves műveltség alapja, érdemes ápolnunk és védenünk.
