Extra Hungariam non est vita V.

Varázsoljunk és gyógyuljunk! A magyarok gyógyítói a táltosok voltak (akiket Szent István nem irtott ki – különben bizonyosan nem éltek volna még a múlt század hatvanas éveiben is). A táltos hit hátterében egy ősi Nap-vallás állt. A 12600 évvel ezelőtti Vela kataklizma szinte teljesen elpusztította a Föld akkori felszínét, és hosszú távú következményekkel járt. Elferdült a tengely, kialakultak az évszakok; meg kellett tanulnunk élelmiszert termelni és raktározni, hogy a terméketlen hideg hónapokat is túlélhessük. Nem meglepő tehát, hogy a fényt és a meleget a jósággal, a szeretettel és az ingyen kegyelemmel azonosították őseink, míg a sötétséget és a hideget a gonoszsággal és kilátástalansággal. A Nap szimbolizálta azt az erőt, amely az éltető fényt biztosítja. „A felkelő Nap minden keletkezés, a teremtés forrása” (Bíró Lajos). Nap nélkül nem lenne élet, se fény, és tűz nélkül sem lehetett volna az emberi életet megőrizni. Táltos (egyes helyeken tátos) szavunk megőrizte ezt az összefüggést, hiszen azonos szóbokorba tartozik, mint a tudás, a tudós, a titok, a tető, és a tűz. A magyar paraszt délidőben (a fényben legtelítettebb időszakban) megállt a munkában és eb
édelt, eledelét a Nap erejével szentelte meg, hiszen étel = élet. A delet harangszó jelezte. Ma már ezt sem tehetjük meg. Nagyvárosok betonkockáiban és egységes zónaidőben élünk, ráadásul a nyári időszámítás miatt már 11-kor dél van, pedig akkor a Nap még csak kapaszkodik felfelé az égbolton.

Pedig nagyon fontos dologról van szó. Délben ugyanis a régi hit szerint megállt az idő. A dél és az éjfél rés az időn, időszünetek, az időn kívüliség pillanatai, amikor éjfélkor a túlvilággal, délben a mennyei világgal lehet kapcsolatba lépni. Nagy kincs ez a lehetőség, mivel az idő a harmadik dimenziós valóság egyik alapvető törvényszerűsége. Ha sikerül kilépnünk belőle, a saját dimenziónkon túli világokba juthatunk el.