Magyar mágia – Extra Hungariam non est vita
Utószó
Kedveseim, az elmúlt huszonhat napban mágikus láncot fontam. Napról napra feltártam egy-egy fontos mozzanatát a magyar múltnak, a magyar mágiának. Köszönöm mindazoknak, akik hűségesen követték az írásaimat, és megtiszteltek a véleményükkel. Elérkeztünk a végéhez, s álljon itt néhány tény, csupán a miheztartás végett – a beszéd ugyanis szent. Csak az embernek adatott meg ez a kincs (forrás: Bence Izabella), a teremtés egyik módozata pedig maga az ige:
– Mi magyarok 1956-ban nem gazdasági migránsok voltunk, hanem politikai menekültek, akik valóban az életüket mentették (s a forradalmat követő megtorlások igazolják, hogy igazuk volt…). Akinek szövegértési gondjai lennének ezzel kapcsolatban, nyugodtan keressen meg, szívesen elmesélem, mi a különbség!
– Ráadásul egy alapvetően keresztény gyökerű, szkíta-görög-római alapokon nyugvó és – merjük kimondani – fehér kultúrából egy gyakorlatilag ugyanolyanba mentünk. Ezen az sem változtat, hogy 1947 és 1956 között az internacionalista–bolsevista rezsim mindent megtett, hogy ezt átváltoztassa, mert beágyazódott kultúrát és szerves műveltséget ennyire gyorsan nem lehet megsemmisíteni (tegyük hozzá, hogy legnagyobb szerencsénkre).
– Azok, akik a bolsevik rémuralom miatt kénytelenek voltak elhagyni a hazájukat, hálásak voltak az őket befogadóknak. Nem követelőztek, elfogadták az ottani törvényeket és szokásokat, s ami a legfontosabb: hajlandók voltak dolgozni, és minden erejükkel az új élet lehetőségeit építették.
– Kérlek benneteket, hogy próbáljunk meg tanulni az írott történelemből, még akkor is, ha tudjuk, hogy jó esetben átírt, rossz esetben teljességgel manipulált. Ami azonban egyértelműen levonható, az egy alapvető tanulság: kultúrák nem keverednek! Az erősebb definíciószerűen bedarálja a gyengébbet, az egyik bizonyosan behódol a másiknak. Az a kulturális közeg, amely hajlandó feladni önmagát, életterét és erőforrásait átadja az újonnan jövőknek, előbb-utóbb elpusztul és nyomtalanul el is tűnik.
Heidegger szerint a XX. századra elvégeztetett a „létezőnek a létből való brutális kiszakítása”, vagyis a mai kor embere, miután kiszakította istent a létezésből, ugyanezt most önmagával is megteszi. Ennek példáját látjuk a szánalmas nyugati folyamatokban.A nagy kérdés az, hogy vajon hajlandók vagyunk tenni azért, hogy velünk ne történhessen meg, és ha igen (tegnaptól úgy tűnik, talán igen…), akkor pontosan mit?