Nyelvészkedjünk! A magyar nyelv nagyon precíz, árnyalt és bölcs. Itt van mindjárt az „elégtétel” szavunk, ami a napokban kiverte a biztosítékot egyeseknél. Tudom, kampány van, de maradjunk a józanész talaján és elemezzük politika-mentesen, hogy miből is áll ez az összetett szó: elég + tétel. Az „elég” kifejezés valamiféle kerek egészet jelez, ami se nem sok, se nem kevés, vagyis annyi, amennyi éppen kell: elegendő. A „tétel” névszó a tenni igéből származik és a cselekvés befejezetté válását jelenti. Az összetett szó értelme tehát pusztán annyi, hogy minden akcióra a megfelelő reakció kell hogy következzék… és ha nem lett volna akció, reakciónak sem kellene jönnie. Ez gyakorlatilag a karma törvénye – milyen kár, hogy sokan nem ismerik, illetve nem ismerik fel…
Na de nyelvészkedjünk tovább! Egy korábbi részben már megemlítettem, hogy a magyar nyelv telis tele van azonos (vagy közel azonos) hangalakú névszó – névszó, vagy ige – névszó megfelelésekkel, amelyekről finnugrista akadémikusaink és nyelvészeink igyekeznek azt állítani, csupán merő véletlen. Pedig az egyik a másikkal minden esetben összefügg, még akkor is, ha némi filozófiai töprenkedés árán adják csak meg magukat. Ehhez hasonló jelenség más nyelvekben is fellelhető, de mivel a miénk őrizte meg a legtöbb ős-etimont, nálunk a leglátványosabb. Lássunk néhány példát:
Ég – ég (az égbolt a magyarok istenképében az istenség lakhelye, a tűz pedig a mindent átalakítani képes őselem. Isten lelkét gyakran ábrázolták égben lebegő tűzként. Ugyanakkor ez a páros egyértelműen a kataklizma emléke is, amikor ránk szakadt az ég és minden elégett, ráadásul a G hang megfelel annak az eGY-nek, amiből minden létrejött).
Nő – nő (a nő képviseli a növekedési tendenciát, vagyis a létezés dinamikáját a feminin biztosítja).
Vár – vár (a várakat régen elsősorban nem védelmi célokból építették, hanem azért, hogy a horizonton felkelő jelenségeket vizsgálni tudják. A népek együtt várták a vártán, hogy egyszerre pillanthassanak meg valamit. Így keletkeztek azok a tények, amelyeket mindenki egyöntetűen elhihetett, hiszen a saját szemével észlelte, és nem mások mondták el neki, hogy mi történt).
Szív – szív (ezt talán magyarázni sem kell, hiszen a testünk motorja szívja az életerőt jelentő vért, és keringeti bennünk, amíg el nem fárad. A szívműködés a vitális erőt szimbolizálja, amely képes elszívni a fizikai síkon mindazt, amelyre a túléléshez szüksége van. S ha megáll a szív, már nem szív tovább – mi pedig bizonyosan meghalunk).
Öl – öl (talán furcsa ez a páros, pedig örök igazságot rögzít: az anyaöl nemcsak az új élet hordozója, hanem átvitt értelemben a halálé is. Aki megszületik, az meg is hal, és csak az fog meghalni, aki világra is jön).
Máglya – mágia (a mágusok fő segítő őseleme a tűz – a máglya –, amely képes a másik hármat átalakítani).
Szarvas – szerves (a szarvas agancsa az égből lehozható tudást és az isteni eredetű ismeret-rendszereket, az égi minőséggel való szerves összeköttetést jelképezte mondavilágunkban és ábrázoló művészetünkben egyaránt).
Varázslatos nyelvünk tele van hasonló csodákkal. Csak figyelj, és higgy a fülednek.